3 in 1

Kipróbáltuk a Bástya vendéglőt. Tanulságos volt. Az egésznek olyan furcsa hangulata van. Végy egy belvárosi műemlék épületet, majd pakold tele furábbnál furább belsőépítészeti remekekkel és félkarú rablókkal. Az egyik különterem például Lars von Trier Birodalmának műtőire emlékeztet.  Legyél nyitva normál kiskocsma időben, estefelé pedig folyamatosan csitítgasd az udvaron hangoskodókat, mert a környező házak lakói azonnal felnyomnak. A pincét ne használd semmire: hagyd, hogy a pókok szőjenek hálót a
korlátra.
Mi délelőtt voltunk, amikor senki nem  ült az ódon falak között. Enni szerettünk volna. Kértük étlapot, mire a hölgy azt mondta, hogy csak egytálétel van és melegszendvics. Három féle egytálétel közül lehet választani: marhapörkölt, gulyásleves és csilis bab. Hárman voltunk, úgyhogy úgy gondoltuk, kiprópáljuk mindegyiket. Mindegyikből rendeltünk egyet. Meg három hosszúlépést hozzá.
A hosszúlépés korrekt volt. Meg a kaja is. A kenyeret például nem számolták csak egy adagnak, pedig kihoztak egy szakajtóval. Ha nem rendeltünk volna mindegyikből, akkor nem derül ki a turpisság sem. Az ugye megvolt mindenkinek, hogy az áltisi menzáján adott étel utáni napon előre tudható volt, hogy mi következik másnap? Például a gyümölcsleves utáni napon mindig sült hús volt gyümölcsmártással.
Egyfajta ételevolúció volt ez, hogy a szűkös keretekből működhessék a gyermekétkeztetés.
Itt is ennek lehettünk tanúi: a pörkölt, a gulyásleves és a csilisbab egy evolúciós vonalat alkottak. A pörköltből több lé és répa hozzáadásával gulyás, kukorica és erőspista hozzáadásával pedig csilisbab készíthető. Egyszerű nem? Amúgy tényleg finom volt.

Szomorú - vidám város

Készítették: Bonyhecz Veronika és Már Zsolt

Szakemberek intelmei Omega koncert idejére

Találkoztam ma egy hangtechnikus ismerősömmel. Azt mondta, nem tudja hogy ki volt az a nagyokos, aki az Omegát a Dunakapu térre rakta, de vicces lesz. Ha valaki teheti húzódjon majd jól a színpad elé, mert a tér túlsó oldalán lévő nagy házról visszaérkező visszhangtól szart sem lehet majd hallani hátul. Másik opció: a rakparton végigcsücsülni és a kivetítőn megnézni Kóborékat, vagy a Káptalandombon ücsörögve a monitorládákra figyelni. Amúgy az összes kiülős hely összes asztala foglalt, nem érdemes már próbálkozni.
És még valami: mocskosul fúj a szél, úgyhogy a Tomcattel megemelt színpadfedés veszettül imbolyogni fog.

Múzeumok gyerekkel

Menjünk a gyerekkel múzeumba, mert az jó. Győr tele van jobbnál jobb múzeumokkal, amit egy nyitott, nem csupán Minimaxon nevelt, 4 éves gyerekkel is simán lehet látogatni úgy, hogy a szülő meg a gyerek is jól érzi magát. Főleg akkor, ha a kiskölök a csoportnyomás hatására mindenáron kardokat, lándzsákat, handzsárokat, halefeket, tőröket, muskétákat, pisztolyokat, ágyúkat akar látni, nekünk pedig eszünk ágában sincs felfegyerezni kínai fröccsöntött bizbaszokkal, meg igaz magyar faáruval (kard+pajzs kombó) mert azzal úgyis csak a vázát veri le otthon.
Akkor inkább a Xantus János Múzeum a Széchenyi téren, aminek a jogállása egészen vicces, hiszen a megye alá tartozik, viszont a város és történetének bemutatására törekszik. (Persze a város sokat nem támogatja őket. Ezt szóvá is tették azon a bizonyos nagy összeröffön, amin a leendő turisztikai stratégia előtapogatózós köldöknézegetését tartották a tornyosban.)
Szóval Xantus. Ezer éve nem voltam, úgyhogy engem is érdekelt, hogy mit tudnak kihozni az egyre szűkülő keretekből. Szombaton délelőtt mentünk. Az épületben senki, kizárólag a személyzet (kábé hat fő, nyugdíjas), akiket egy kicsit meg is ijesztettünk. Többször meg is kérdezték, hogy tényleg múzeumba jöttünk-e. Ezek szerint ez nem olyan jellemző. Mármint, hogy egy apa elviszi a fiát szombaton délelőtt kardokat nézni.
Mikor megtudták, hogy tényleg ide jöttünk, sőt szét is szeretnénk nézni, mindenki villámgyorsan elfoglalta a helyét. Ez azt jelentette, hogy az egyes termekben álltak fel, hogy időben kapcsolhassák a villanyokat fel meg le, mivel spórolni kell az energiával.
Igen ám, csak a gyerek olyan, hogy fel s alá rohangászik a puskák és a kétkezes kardok között, mert mindent meg kell nézni többször is. Ez meg ugye két külön kor, úgyhogy két külön terem, folyamatos villanykapcsolgatás. Le is fárasztottunk mindenkit. Plusz egy kontakthibás hédervári kastély makett is befigyelt, amit ötödszörre már én kezeltem, mert a hölgyek megunták.
Aztán alsó szint: Győr az államalapítás előtt. Avarok, rómaiak, gepidák, longobárdok, hunok, kelták, miegyéb. Látom ám, hogy ráadásul interaktív a kiállítás. Kis asztalokon kirakva a fogdozható replikák, braille-írásos magyarázattal. Gyerek berohan, bronzkardot és nyílcsúcsokat, kőkori baltát taperol nagy átéléssel, majd a római castrum makettjét (szintén braille-írásos feliratokkal) buherálja. És ekkor beindult az ősi teremőr-reflex:
-Miért piszkálja a gyerek ezeket?
-Nem azért vannak kitéve, hogy meg lehessen őket fogni?
-Igen, de csak vakoknak.
Nesze neked múzeumpedagógia...

Ugyanez pepitában a Családi Intézet Babakiállításán. Véletlenül mentünk be, mert a gyereknek vécére kellett mennie, de azonnal. Közben láttuk, hogy kiállítása van, plusz a cimborám, aki éppen jegyeket árult rá, terelt befelé, hogy milyen jó lesz. 16:50 volt az órámon. Odafent egy szekuricsi néni volt a teremőr, aki jöttünkre elkomorult és azonnal benyögte, hogy ugye nem maradunk sokáig, mert itt minden 17:00-kor zár. (A 17:00-ás záróra az ugye azt jelenti, hogy a teremőr 17:00-kor bezárja a kinti kaput, vagyis a kiállítás kábé tíz perccel előbb zár.) Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert kábé öt percet maradunk. Ennek ellenére fél percenként jött, hogy kicsit siessünk, mert zárnak.
Nesze neked látógatóbarátság...

És végül egy jó példa:
Gyermekek Háza - Játékos fizikai kísérletek és hasonló érdekes dolgok. Hozzáértő, gyerekszerető, türelmes magyarázatok, érdekes kiállítási anyag. Nincs sietség, pedig itt is zárás előtt érkeztünk. A hangágyú meg egyenesen zseniális.

Van egyébként ötletem, hogy hogyan lehetne kevés pénzből feldobni a Xantust, úgy hogy a befektetettnél több pénzt generáljon, de azt majd egy másik írásban, vagy személyesen Perger Gyula igazgatónak.

Csészényi tér

Lassan nyomdába kerül a holnapi Kisalföld, amiben lesz egy cikk arról, hogy a különböző szervezetek, az önkormányzat, építészek hogyan látják a Széchenyi tér szerepét, milyen sorsot szánnak neki. Ezt onnan tudom, hogy ma láttam a téren áthaladva Ottófi Rudolfot, Somogyi Tivadart, Hartyándi Jenőt, Csurák Erzsébetet, Fábián Györgyöt és még pár, számomra ismeretlent a térre kipakolt székeken ülve beszélgetni, miközben egy fotós bőszen kattogtatott körülöttük. Ha van vér a Kisalföld pucájában, akkor azt a képet rakja be, ahol látszik, hogy a nagy megbeszéléstől két méterre a Belváros képéhez tartozó baseball-sapkás hajléktalan fürdeti arcát a lagymatag márciusi napfényben.
Komolyan mondom ez az egész Széchenyi tér-ügy ehhez a képhez hasonlítható. Jönnek a kiváló ötletek, óriási koncepciók röpködnek, az értelmiség agyal, közben a napi használók másképp értelmezik és használják a teret. A helyzet az, hogy a Belvárosnak ezen a része nem éppen a tehetős lakóiról híres. Ha valaki betekintett a Rákóczi utca néhány udvarára, akkor tudja miről beszélek. Az újvárosi rehabilitáció lassan elkezdődik, itt mikor terveznek beavatkozást, tehetnénk fel a kérdést. Mert a Széchenyi tér csak a jéghegy csúcsa. Az egész, a szocializmusban elbaszott várostervezési, fejlesztési örökség végeredménye, ami modern épületekkel tömte tele a lebombázott házak helyét, ami ótvar nagy, áttekinthetetlen színházépületet és lakótelepi házakat szórt a kis, műemlék házak közé. Plusz olyan lakókkal költöztette tele a Belvárost -hátha majd a nagypolgári miliő szocializálja őket, de nem- akiket nagyon nehéz lesz megváltoztatni, egy esetleges rehabilitáció esetén pedig nagy fejvakarásra késztetik majd az önkormányzatot. Valljuk be őszintén: ők adják az állandó nézősereget a Széchenyi tér rendezvényeinek. És teljesen mindegy hogy mi van: MSZP kampányturné, vagy valami bank road showja, vagy balettelőadás, ők kint vannak.
El kéne gondolkodni, hogy valójában mit is akarunk a Belvárosnak ettől a részétől. És ez nem csak a Széchényi térről szól, hanem a mögötte húzódó slumosodó területekről is. Úgyhogy nem elég, ha arról vitatkozunk, hogy akkor most lehet-e rendezvény, vagy kibontsuk-e a közvécét, vagy plexilapot rakjunk arra a néhány csoffadt tégladarabra a tér alatt.
Kitoljuk-e a Belvárost? Le lehet-e állítani az autóforgalmat a Teleki utcának ezen a részén, hogy újabb sétálóutca jöhessen létre? Mi lesz a Fruhmann házzal?
A háború előtt itt volt a város vígalmi negyede, plusz egy közfürdő, most nincs semmi.

Egy pár Spar

Itt a titok:
Az Árkádban lévő Sparban a nagybevásárlás hihetetlenül gyorsan kivitelezhető, amennyiben valaki a többi üzlet nyitása előtt érkezik. Üres parkoló a tetőn, a parkolótól 5 méterre bevásárlókocsik tömkelege, lifttel tizenöt másodperc a bolt. Nagy választék, ízléses tálalás és ami a legfontosabb: nincs a kasszáknál sor. Hogy miért? Mert a polgár retteg attól, hogy 200-at kellene fizetni a parkolásért. Ilyen körülmények között a bevásárlás -nem rohanva- fél óra, úgyhogy még ezt sem kell. A másik Spar eközben dugig volt. Egyrészt a vásárlók, másrészt az Árkádba igyekvők autóival...

Schwartz bácsi a belvárosi kujon

Azért jó a karácsony, mert olyankor összejön a család és van mód hosszasan beszélgetni. Ilyenkor előkerülnek a családi legendárium állandó elemei arról, amikor 25 évvel ezelőtt Lali bácsi magára rántotta a karácsonyfát a negyedik hubi után, meg hogy milyen is volt Saci néni túrós rétese. Emellett további információk is előjönnek az állandó családi sztorik farvizén, ezek sokszor érdekesebbek mint az ezerszer hallott legenda. Egy ilyet szeretnék megosztani mindenkivel. A főszereplője Schwartz bácsi, a Belváros közismert nyugdíjasa. A történet pedig a hetvenes évekből származik.

Azt mindenki tudja, hogy a belváros lakásállományának állapota kívánnivalót hagyott maga után. (Szerintem a lakások egy része még napjainkban is igencsak gázos állapotban van.) A jó kis koraújkori meg középkori alapokon továbbépített újkori bérházak többsége mai szemmel nézve a legalapvetőbb komfort nélküli lakásokkal volt tele. (WC az udvaron, csap az alsó szinten. A csap ráadásul elfagyott, amint beköszöntött a tél, úgyhogy ment a kunyerálás máshonnan.) A polgári lakások használhatatlanságát csak fokozta a II. világháború utáni lakáshiány szülte kényszertársbérletek megjelenése. Ezen körülményeknek hála a lakóközösség összetartóbbá vált, ráadásul mindenki tudott mindenkiről mindent.
Aki volt már bérházban, az tudja, hogy a körgang és a cselédlépcső mellett a kis, udvari belső lakás is mindegyiknek része volt. Ez az a hely, ahová tuti nem süt be a nap még véletlenül sem. Ez volt a legértéktelenebb része az egész háznak.
Nem volt ez másként a Kisfaludy utca 31. szám alatt sem. Ebben a lakásban lakott Schwartz bácsi. Több mint hetven éves volt, nyugdíjas, elvált ember. A lakása egyszerű: egy szekrény, egy asztal és egy ágy nagy bevetett dunnákkal, amiket az ablakba téve szellőztetett délelőttönként. Eddig semmi furcsa. Viszont ha hozzátesszük, hogy állandóan kettő-három fiatal csaj volt nála, akik kvázi albérlőként laktak az öregnél, ráadásul a rendőrség rendszerint nála kezdte a vizsgálatot, ha befutott a füles egy potenciális kmk-sról akkor már kuszább a történet. (Közveszélyes munkakerülés a gyengébbek kedvéért.) A kmk-s üldözöttek persze a fiatal lányok közül kerültek ki, akik Schwartz bácsinál húzták meg magukat. Dolgoztak ők, csak nem a munkakönyvükbe beírt helyen. És dolgozták, ledolgozták Schwartz bácsinál a szállásdíjat is. Sőt, a rossznyelvek szerint az öreg valami olyat tudott, hogy önként és dalolva jártak hozzá a lányok különórákra. A ház lakói azt is tudni vélték, hogy a felesége pont a nagy természete miatt vált el tőle. No nem azért mert az öreg megcsalta, hanem mert nem bírta szusszal a házastársi kötelesség teljesítését, amit a férje naponta többször is szeretett volna behajtani.
Így tengette nyugdíjas napjait Schwartz bácsi a belvárosban a hetvenes évek elején. Kell nekünk Lila akác köz? Nem.