Múzeumok gyerekkel
Menjünk a gyerekkel múzeumba, mert az jó. Győr tele van jobbnál jobb múzeumokkal, amit egy nyitott, nem csupán Minimaxon nevelt, 4 éves gyerekkel is simán lehet látogatni úgy, hogy a szülő meg a gyerek is jól érzi magát. Főleg akkor, ha a kiskölök a csoportnyomás hatására mindenáron kardokat, lándzsákat, handzsárokat, halefeket, tőröket, muskétákat, pisztolyokat, ágyúkat akar látni, nekünk pedig eszünk ágában sincs felfegyerezni kínai fröccsöntött bizbaszokkal, meg igaz magyar faáruval (kard+pajzs kombó) mert azzal úgyis csak a vázát veri le otthon.
Akkor inkább a Xantus János Múzeum a Széchenyi téren, aminek a jogállása egészen vicces, hiszen a megye alá tartozik, viszont a város és történetének bemutatására törekszik. (Persze a város sokat nem támogatja őket. Ezt szóvá is tették azon a bizonyos nagy összeröffön, amin a leendő turisztikai stratégia előtapogatózós köldöknézegetését tartották a tornyosban.)
Szóval Xantus. Ezer éve nem voltam, úgyhogy engem is érdekelt, hogy mit tudnak kihozni az egyre szűkülő keretekből. Szombaton délelőtt mentünk. Az épületben senki, kizárólag a személyzet (kábé hat fő, nyugdíjas), akiket egy kicsit meg is ijesztettünk. Többször meg is kérdezték, hogy tényleg múzeumba jöttünk-e. Ezek szerint ez nem olyan jellemző. Mármint, hogy egy apa elviszi a fiát szombaton délelőtt kardokat nézni.
Mikor megtudták, hogy tényleg ide jöttünk, sőt szét is szeretnénk nézni, mindenki villámgyorsan elfoglalta a helyét. Ez azt jelentette, hogy az egyes termekben álltak fel, hogy időben kapcsolhassák a villanyokat fel meg le, mivel spórolni kell az energiával.
Igen ám, csak a gyerek olyan, hogy fel s alá rohangászik a puskák és a kétkezes kardok között, mert mindent meg kell nézni többször is. Ez meg ugye két külön kor, úgyhogy két külön terem, folyamatos villanykapcsolgatás. Le is fárasztottunk mindenkit. Plusz egy kontakthibás hédervári kastély makett is befigyelt, amit ötödszörre már én kezeltem, mert a hölgyek megunták.
Aztán alsó szint: Győr az államalapítás előtt. Avarok, rómaiak, gepidák, longobárdok, hunok, kelták, miegyéb. Látom ám, hogy ráadásul interaktív a kiállítás. Kis asztalokon kirakva a fogdozható replikák, braille-írásos magyarázattal. Gyerek berohan, bronzkardot és nyílcsúcsokat, kőkori baltát taperol nagy átéléssel, majd a római castrum makettjét (szintén braille-írásos feliratokkal) buherálja. És ekkor beindult az ősi teremőr-reflex:
-Miért piszkálja a gyerek ezeket?
-Nem azért vannak kitéve, hogy meg lehessen őket fogni?
-Igen, de csak vakoknak.
Nesze neked múzeumpedagógia...
Ugyanez pepitában a Családi Intézet Babakiállításán. Véletlenül mentünk be, mert a gyereknek vécére kellett mennie, de azonnal. Közben láttuk, hogy kiállítása van, plusz a cimborám, aki éppen jegyeket árult rá, terelt befelé, hogy milyen jó lesz. 16:50 volt az órámon. Odafent egy szekuricsi néni volt a teremőr, aki jöttünkre elkomorult és azonnal benyögte, hogy ugye nem maradunk sokáig, mert itt minden 17:00-kor zár. (A 17:00-ás záróra az ugye azt jelenti, hogy a teremőr 17:00-kor bezárja a kinti kaput, vagyis a kiállítás kábé tíz perccel előbb zár.) Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert kábé öt percet maradunk. Ennek ellenére fél percenként jött, hogy kicsit siessünk, mert zárnak.
Nesze neked látógatóbarátság...
És végül egy jó példa:
Gyermekek Háza - Játékos fizikai kísérletek és hasonló érdekes dolgok. Hozzáértő, gyerekszerető, türelmes magyarázatok, érdekes kiállítási anyag. Nincs sietség, pedig itt is zárás előtt érkeztünk. A hangágyú meg egyenesen zseniális.
Van egyébként ötletem, hogy hogyan lehetne kevés pénzből feldobni a Xantust, úgy hogy a befektetettnél több pénzt generáljon, de azt majd egy másik írásban, vagy személyesen Perger Gyula igazgatónak.