ETOlé ETOlé ETOlé ingyé...

Istenem de régen volt, amikor én utoljára ETO-meccsen jártam! Először apám vitt ki focimeccsre, amikor még Horváth Ede egyengette a csapat útját anyagilag, na meg Verebes a Mágus edzőileg. Apámnak volt bérlete, meg szurkolói ankétokra is járt. Vitt magával az ETO körbe is, vett nekem Bajnok szeletet. Volt otthon naptár meg matrica a grundon meg mindenki Hajszán Gyula akart lenni. Aztán úgy Kuttor, Pintér, Csertői táján feladta a fater. Akkor jöttem én újra, mert a cimborák a kemény I szektorba jártak minden második hétvégén. Ez volt a Mágus második próbálkozása Győrben. Hú, de szánalmas volt. Jó meccset a legritkább esetben sikerült kifogni. Az egészben csak az volt a jó, hogy elit gimnazistaként lehetett vegyülni a plebssel, egyforma refrénű dalokat tanulni (ETOléöürghbmf... áléolléáoáÓ) és ordenáré módon viselkedni, meg néha rohanni a keményebb vendégszurkolók elől. Még egy ultra kör indítását is megkockáztattuk, de amikor bedobtam a hülye ötletet, hogy lennénk már mi az Always Ultras, akkor megfeneklett a dolog. Aztán eltávolodtam a győri focitól. Egyedül a Magyar Borozó látogatásával kapcsolódtam valamelyest a klubhoz. Idővel az egész NB 1-től meg a komplett magyar labdarúgástól is elhatároltam magam, olyannyira, hogy fogalmam sincs hogy ezen a téren mi történik hazánkban. (Na jó, a Csernus doki az ETO-nál sztorin azért jókat röhögtem, de ennyi.)

Na de most lehet hogy megint kimegyek. Mert ingyért lesz. Hála a szar szereplésnek, és a szurkolók fityiszeinek mely konstruktív ötletelésbe csapott át, Tarsoly István a klub tulajdonosa beleegyezett, hogy az amúgy kieső pozícióban szerencsétlenkedő csapat következő három itthoni meccsére ingyen mehessen be boldog-boldogtalan.
Itt a cikk is hozzá.
Szóval aki egy jót akar napozni, szotyizni és sörözni viszonylag nyugodt körülmények között (a szurkolók maradéka már szervezi, hogy melyik szektorba tömörülnek majd, hogy legalább az a kevés hang összeadódhasson) annak ajánlom a gyárvárosi stadiont az elkövetkezőkben...

Bombázások 2

A légoltalom megszervezése és a helyi közigazgatásnak ebbe történő bekapcsolása már 1938-tól kezdődően megtörtént. A légoltalom a Honvédelmi Minisztérium VI. csoport főnökségéhez került és annak a 35. és 36. osztálya foglakozott ezekkel a kérdésekkel. 1938-ban mintegy 30.000.000.- pengő ráfordításával kiépült a riasztási és figyelőrendszer és elméletben kidolgozták a lehetséges stratégiai célpontok védelmének megszervezését. 1942-ben, a már korábban említett 1942. szeptember 4-én és 9-én végrehajtott váratlan szovjet bombatámadások után pedig még hatékonyabban megszervezték a légoltalmat, megújították a riasztási rendszert, elrendelték az elsötétítést, gyorsították az óvóhelyek kiépítését és megerősítették a légoltalmi, katonai csapatokat, olyan gépesített zászlóaljakat hozva létre, akik a bombázások után nagyon gyorsan a helyszínre érve azonnal megkezdhették a mentési munkálatokat. Győr-Moson-Pozsony k.e.e.(közigazgatásilag egyenlőre egyesített) vármegyék területe szervezetileg a székesfehérvári II. hadtest Légoltalmi Parancsnoksága alá szerveződött. Ezen intézkedések, amelyek itt a megyében is megtörténtek igen jó szolgálatot tettek a későbbi események során.
1943-ban a központi rendeleteket mindig lekövetve a megyei közigazgatás is bekapcsolódott a légoltalom szervezésébe. A HM. 1943/35. rendelete után a településeken kinevezett légo. parancsnokoknak jelentést kellett tenni a településeken található fényképezőgéppel rendelkező lakosokról, azon oknál fogva, hogy engedélyekhez kötötték a légitámadások fényképes dokumentációját. A megyei levéltár alispáni irataiból pl. kiderül, hogy Csikvándon egy 1944 januári jelentés szerint nincs olyan személy aki géppel rendelkezik, ezért a dokumentálást végrehajtani nem lehet.
A HM egy későbbi rendeletében már a légitámadások pontos térképvázlaton történő dokumentációját írja elő, még a térkép méretarányát is rögzíti (1:7500)
A bombázások megindulása után 1944. április 24-én kelt rendelet szerint, amelyet a megyénkben is foganatosítottak, rendelkeztek a fel nem robbant bombák és egyéb ledobott tárgyak őrzéséről, biztosításáról és elszállításáról. E rendelet részletesen leírja a Magyarországra ledobott szinte minden fajta bomba nevét- e szörnyű lista láttán tudatosodik az emberben az a szörnyű felismerés, mily találékony is az ember ha pusztításról van szó.
Az első légitámadás 1944 március 17-én történt, Magyaróvár, Dunakiliti mellett kisebb károkat szenvedett Bőnyrétalap, Máriakálnok, Mosonszentjános is. A következő hónapok számtalan támadást eredményeztek, a legtöbb, mintegy 21 légitámadás Győrt érte, itt összesen 718 személy veszítette az életét, -a legsúlyosabb a mindenki által ismert április 13-án lezajott bombázás volt, ahol 564-en estek áldozatul.- Győrre dobtak összesen 1400 tonna bombát, és a halottak száma meghaladta a 710 főt, a sebesültek száma ennek a 2-3 szorosa lehetett. Relatíve a legtöbb bomba Hegyeshalomra esett, mint fő vasúti csomópont, itt 900 tonna, míg Magyaróvárra mintegy 50 tonna bomba hullott.
A hiányos alispáni iratokból, kárjelentésekből kitűnik, hogy a három fő célponton kívül bombáztak, Győrszentivánon, Ménfőcsanakon, Ásványrárón, Héderváron, Abdán, Töltéstaván, Gyömörén, Bácsán, Kónyban, Hecsepusztán, Bőnyrétalapon, Máriakálnokon, Mosonszentjánoson, Dunakilitin, Csikvándon, Gyarmaton, Lébényben, Barátföldön, Koroncón, Likócson, Győrsövényházán, Vámosszabadin…stb. A célpontok vasutak, hidak, vasútállomások, katonai objektumok, repülőterek voltak, de ezek természetesen kisebb erőkkel történő bevetések voltak és szerencsére kevés áldozattal jártak.
Több fel nem robbant bomba és mellédobás jelzi, hogy a szövetséges gépek és személyzetük sem álltak mindig a helyzet magaslatán, pl a vámosszabadi hidat és a Gyarmat határában található vasúti hidat több próbálkozás ellenére sem találták el.
Több helyen a vadászgépek alacsonytámadással támadtak, több civil áldozatot is követelve, sőt példa volt arra is, hogy a békésen a földeken dolgozó emberekre, kirívó esetben még a legelésző állatállományra is tüzeltek.
A bombázásokat megakadályozni a vadászrepülőink nem tudták, de a kötelékeket megzavarni gyakran sikerült, s helyenként érzékeny veszteségeket is elszenvedtek. A bombázópilóták, hamar megtanulták tisztelni a hazájuk légterét önfeláldozóan védeni próbáló magyar „fehérkeresztes” vadászokat, akik jelmondatukhoz hűen vetették magukat harcba, nem ritkán 8-10 szeres túlerővel szemben is: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”
A légvédelemben élenjáró Pumák és a földi erők több bombázót lelőttek, a jelentésekből tudjuk, hogy Gyarmaton, Kónynál, Mosonszentjánosnál, Rábacsécsénynél szövetséges bombázók zuhantak le. A sikeres lelövésekért súlyos árat kellett fizetni: többek között Mórichida, Koroncó, Kistáplány, Gyirmót közelében saját vadászgépek lezuhanásáról szólnak a jelentések. Az elfogott angolszász pilótákat a magyar hatóságok, a katonaság, csendőrség fogta el, s általában vagy a Pápán állomásozó ejtőernyős alakulathoz szállították vagy közvetlenül német hadifogságba kerültek. A velük szemben tanúsított bánásmód általában megfelelő volt, de különösen a nagy áldozatokat követelő támadások, és a már említett értelmetlen vérengzések miatt előfordultak kilengések, sőt lincselés is. Ebben egyébként nagy szerepe volt az angolszász bombázók elleni propagandának is, amely különösen a nyilas kormányzat idején erősödött fel Tegyük hozzá, némely esetben a propagandának valóban volt alapja, de az esetek többségében kirívó esetek nem történtek.
A történelmi megyehatárokon belül, tehát Sopron megyét nem számítva a légi háború 1000-1100 halálos áldozatot követelt, ebből Győr szomorú statisztikája emelkedik ki, több mint 710 lakos halálával. A sebesültek száma ennek a 2-3 szorosa, s a katonai veszteséget is beleszámítva, valamint a borzalmas épületkárokat, ingó és ingatlan vagyontárgyak elpusztulását és az ipari potenciálban beálló visszaesést is vizsgálva, elmondható, hogy a vidéki Magyarország megyéi közül az egyik legnagyobb pusztításra került sor Győr-Moson-Pozsony megyében.
Az elhaltaknak, sebesülteknek, kibombázottaknak, - akiknek a kárpótlása soha nem történt meg igazán, mivel csak kisebb-nagyobb segélyekre futotta a szegényes költségvetésből – sovány vigasz az a tény, hogy a szövetséges légierők bombatámadásai csak részben érték el a kitűzött célokat. A veszteségek nagyok voltak, de a vasúti szállítás nem bénult meg, a műszaki alakulatok minden vasutat, kisebb hidakat 2-4 napon belül helyrehoztak, az ipari potenciált és termeléskiesést is sikerült részben kompenzálni, a repülőterek, a légierő és a légvédelem végig akció kész maradt és a lakosság „kibombázása a háborúból” sem sikerült maradéktalanul. A front gyors átvonulása 1945. március végére véget vetett a nagy légi akcióknak, amelyekbe az utolsó hónapokban már a szovjet légierő is bekapcsolódott.
A védelem megszervezése, a légoltalom és a légvédelem áldozatos munkája nem volt hiábavaló, s a benne résztvevők munkája nélkül, azt hiszem elmondhatjuk, lényegesen nagyobb, emberi, katonai és anyagi veszteségekkel számolhattunk volna.

Bombázások

I.rész:
Bombázások-légiharcok a történelmi Győr és Moson vármegyék területén 1944-1945

Az utóbbi évtizedekben több színvonalas könyv, tanulmány, cikk jelent meg a magyarországi légi harcokkal kapcsolatosan, részletesen kidolgozva bemutatták a hazánkat ért légitámadások történetét, technikai, katonai, politikai hátterét, a magyar légvédelem gigászi küzdelmét ennek megakadályozására. Nem utolsó sorban, bőven foglalkoztak a szerzők a lakosság szenvedéseivel a gazdasági objektumok, lakónegyedek lerombolásával és ennek szomorú következményeivel.
E sorok írója nem vállalkozhat többre, mint ezeket a szomorú eseményeket némileg kiegészítse saját kutatásainak ismeretében és olyan szempontokat aspektusokat is vizsgáljon, amelyek a szűkebb pátriánkban, Győr és Mosonmagyaróvár környékén történtek a háború utolsó két esztendejében. Koncentrálva a kisebb településekre és a megyei közigazgatás, katonai szervek helyi intézkedéseire, és ezzel is emléket állítson az elpusztult, megsebesült, lakásaiból kibombázott és vagyonukat elveszítő száz és száz megyei lakosnak és a védekezésben, a kárelhárításban részt vevő, sokszor ember feletti teljesítményre képes névtelen katonáknak, tűzoltóknak, légoltalmi egységeknek, közigazgatási tisztviselőknek és civil segítőinek. Szólnunk kell azokról a magyar és német vadászpilótákról is akik a nyomasztó túlerő ellenére vállalták a harcot és vakmerő módon igyekeztek megakadályozni minden bombatámadást, amit az angol-amerikai és később orosz légierők oly gyakran vezettek hazánk és megyénk légterében.
Magyarország bár 1941 áprilisa óta hadban állt, 1944-ig szerencsésen „megúszta” a légitámadások borzalmait, bár az igazsághoz tartozik, hogy kisebb bombázások, légi harcok történtek korábban is, pl.: 1941-ben a délvidéki bevonulás idején jugoszláv gépek kisebb károkat okozó támadásokat hajtottak végre, júniusban pedig a szovjet légierő gépei támadtak magyarországi vasúti célpontokat, továbbra sem tisztázott a Kassa elleni légitámadás kérdése. A Szovjetunió elleni hadba lépésünk után (1941.június 23.), amíg a front nem húzódott messze keletre, néhány kisebb orosz bombatámadást, főként a visszacsatolt Kárpátalján feljegyeztek a krónikák. Tüntető jelleggel 1942-ben a szovjet légierő két váratlan bombatámadást intézett Budapest ellen, ami ugyan nem okozott nagy károkat, de tanulságul szolgált a későbbi légoltalom hatékonyabb működéséhez.
Az angolszász hatalmak bombázásai 1942-43 folyamán pusztító méreteket kezdtek ölteni a Német Birodalom területén, s a szövetségesek több alkalommal is kinyilvánították, hogy a támadásokat közép-kelet európai célpontokra is ki fogják terjeszteni, ami stratégiai nagy céljaik, - a közlekedési vonalak, vasutak, olajipari és hadiipari komplexumok, repülőterek és a lakosság bombázása, annak demorilizálása, – köré csoportosult. Az utánpótlási vonalak, gazdasági és katonai célpontok bénítása nem kis részben a keleti front tehermentese érdekében is szükséges lehetett.
Ennek a technikai háttere azonban csak 1943 szeptembere után valósulhatott meg, amikor a főként amerikai nehézbombázó kötelékek felszállóhelyei az elfoglalt dél-itáliai repülőterekre kerültek át, és így biztonsággal elérhetővé váltak a magyar, szlovák, osztrák, román és sziléziai célpontok. Az amerikai légierő nagy tömegben vetette be már ekkor a nagy hatótávolságú kísérő vadászgépeit (Mustang P-51, Lightling P-38) is, amelyek hiánya Németország felett korábban súlyos saját veszteségeket eredményezett.
Magyarországon a józanul gondolkodó vezetők tudták a bombázások itt is hamarosan elkezdődnek. A Kállay kormány nyugati béketapogatózásai és titkos tárgyalásai, majd az előzetes béke megállapodás miatt a szövetségesek egyenlőre eltekintettek a támadásoktól, a magyar légvédelemnek szigorúan meg volt tiltva a hazánk fölött átrepülő bombázó kötelékek megtámadása, provokálása is, igaz, hogy mindezek ellenére, az angolszász erők 1943 őszére gyakorlatilag teljesen végeztek Magyarország részletes légi felderítésével és elkészítették a megfelelő bombázási stratégiákat és csak a szervezési, technikai okok miatt nem indultak meg a támadások.
A történelemkönyvekben oly gyakran emlegetett és tényként kezelt információ tehát nem állja meg teljesen a helyét, miszerint a légitámadások Magyarország német megszállása, tehát 1944. március 19. után kezdődtek meg, amikor is a szövetségesek már ténylegesen is hadműveleti területként kezelték hazánkat.
Ha röviden megvizsgáljuk az erőviszonyokat, még a laikus szemlélő számára is világos az előre borítékolható végeredmény:
Az amerikai 15. légi hadsereg Dél-Olaszországi repülőterekről operálva, (Foggia, Brindisi…stb) nagyjából 1500 négymotoros bombázót, (B-24 Liberátor, B-17 Flying Fortress) és mintegy 600 élvonalbeli vadászgépet tudott harcba küldeni, ezt kiegészítve kapcsolódott az eseményekbe a brit 205. Bombázó Csoport 300-400 éjszakai bombázója, aknarakó repülőgépe (Wellington, Halifax, Bristol, Mosquito) és több mint 200 vadászgépe. Ők Angliából felszállva kizárólag éjszakai támadásokat hajtottak végre, megyénk határainál főleg folyami aknákat telepítettek a Dunába.
Velük szemben a térségünkben német, magyar és kisebb részben az akkor még német oldalon harcoló szlovák és horvát légierő mindösszesen kb. 280! vadászrepülőgépet tudott szembeállítani, melyek közül a magyar 101. Honi vadászezred, a legendás „Pumák” csak 50-60 bevethető géppel rendelkeztek. A gépek többségében a legendás, de már nem első vonalbeli Messerschmitt Me-109G és kisebb részben a modernnek számító Focke-Wulf 190D típusúak voltak, ez utóbbiak jórészt a német pilóták kezelésében. A vadászvédelem magasabb egysége a német 8. vadászrepülő hadosztály volt Bécs-Cobenz központtal.
A megyei légiharcok szempontjából a Birodalom területén lévő repülőterek mellett, Székesfehérvár, Csapod, Győr-Hecsepuszta, Pápa, Veszprém, Börgönd, Szombathely repülőterei játszottak fontos szerepet.
A védelmet kiegészítette a földi légelhárítás is, amely légvédelmi gépágyús és Bofors löveges egységekből állt. Ezeket zömében Budapest térségébe telepítették és csak elenyésző hányaduk települt vidékre így Győr megyébe is. Megyénkben kiemelten védték Győr, Hegyeshalom és Mosonmagyaróvár légterét, részben a lakosság, részben pedig a stratégiai fontosságú hadiüzemek és a rendkívül fontos vasútvonalak biztosítása érdekében.
A német és magyar együttműködés mind a vadászvédelem, mind a földi légvédelem esetében viszonylagosan jól működött, s már több probléma is felmerült, összességében elmondható, hogy a németek sokat segítettek a magyar légvédelmi egységeknek. Ők szervezték meg Magyarország európai színvonalon működő rádió és lokátor figyelőrendszerét. Győr környékének közvetlen védelmének biztosítására rendelkezésre állt Veszprémben „Paprika”, Pápán a „Schwalbe” és Lovászpatonán „Rabenstein” fedőnevű figyelőközpont. A radarok segítségével a légitámadásokat 20-30 perccel annak megkezdődése előtt tudták jelezni a lakosságnak, amely több száz győri, és megyei lakos életét mentette meg...folyt köv.

Szovjetek, oroszok, ruszkik

Ma voltam a kerékpérszerelőnél, akivel mindig jól eldumálgatunk a világ dolgairól. Vettem a fiamnak egy kerékpárt, úgyhogy egykorvolt gyerekkori kerékpárjainkra terelődött a szó. Kiderült, hogy mindkettőnknek volt orosz kerékpárja. Neki egészen fiatal korában, egy teli gumis 12-es, ami (nincs ciril billentyűzetem, úgyhogy csak így latinnal) Zajcsik névre hallgatott. Ez ugye nyulat jelent. Volt is rajta egy nyúl matrica. Nekem az ennél eggyel nagyobb Skolnyik (Iskolás) jutott, ami a semmivel sem kompatibilis 20,1-es méretet viselte. És további két típus is futott, aminek a nevét nem tudtuk összekaparni. Az egyik versenykerékpár, a másik pedig klassszik 28-as férfi csettegő volt. A szerelő elmondása szerint mindegyik javíthatatlan, mivel egy darabjuk sem kompatibilis semmilyen ésszerű kerékpáros szabvánnyal, de mégis jelennek meg nála emberek újra és újra még az utóbbi kettő típussal. A régről ismert orosz túlméretezés és anyagtúlhasználat nem feltétlenül jellemző ezekre a pangás időszakában hazánkra szabadított darabokra, ugyanis a váz bármelyik pontja törik vagy hajlik. Szerelőm többször törte össze gyermekkorában öccse Skolnyikját. 
A történet  mindig a faternál történő hegesztéssel végződött.
 

Schwartz bácsi a belvárosi kujon

Azért jó a karácsony, mert olyankor összejön a család és van mód hosszasan beszélgetni. Ilyenkor előkerülnek a családi legendárium állandó elemei arról, amikor 25 évvel ezelőtt Lali bácsi magára rántotta a karácsonyfát a negyedik hubi után, meg hogy milyen is volt Saci néni túrós rétese. Emellett további információk is előjönnek az állandó családi sztorik farvizén, ezek sokszor érdekesebbek mint az ezerszer hallott legenda. Egy ilyet szeretnék megosztani mindenkivel. A főszereplője Schwartz bácsi, a Belváros közismert nyugdíjasa. A történet pedig a hetvenes évekből származik.

Azt mindenki tudja, hogy a belváros lakásállományának állapota kívánnivalót hagyott maga után. (Szerintem a lakások egy része még napjainkban is igencsak gázos állapotban van.) A jó kis koraújkori meg középkori alapokon továbbépített újkori bérházak többsége mai szemmel nézve a legalapvetőbb komfort nélküli lakásokkal volt tele. (WC az udvaron, csap az alsó szinten. A csap ráadásul elfagyott, amint beköszöntött a tél, úgyhogy ment a kunyerálás máshonnan.) A polgári lakások használhatatlanságát csak fokozta a II. világháború utáni lakáshiány szülte kényszertársbérletek megjelenése. Ezen körülményeknek hála a lakóközösség összetartóbbá vált, ráadásul mindenki tudott mindenkiről mindent.
Aki volt már bérházban, az tudja, hogy a körgang és a cselédlépcső mellett a kis, udvari belső lakás is mindegyiknek része volt. Ez az a hely, ahová tuti nem süt be a nap még véletlenül sem. Ez volt a legértéktelenebb része az egész háznak.
Nem volt ez másként a Kisfaludy utca 31. szám alatt sem. Ebben a lakásban lakott Schwartz bácsi. Több mint hetven éves volt, nyugdíjas, elvált ember. A lakása egyszerű: egy szekrény, egy asztal és egy ágy nagy bevetett dunnákkal, amiket az ablakba téve szellőztetett délelőttönként. Eddig semmi furcsa. Viszont ha hozzátesszük, hogy állandóan kettő-három fiatal csaj volt nála, akik kvázi albérlőként laktak az öregnél, ráadásul a rendőrség rendszerint nála kezdte a vizsgálatot, ha befutott a füles egy potenciális kmk-sról akkor már kuszább a történet. (Közveszélyes munkakerülés a gyengébbek kedvéért.) A kmk-s üldözöttek persze a fiatal lányok közül kerültek ki, akik Schwartz bácsinál húzták meg magukat. Dolgoztak ők, csak nem a munkakönyvükbe beírt helyen. És dolgozták, ledolgozták Schwartz bácsinál a szállásdíjat is. Sőt, a rossznyelvek szerint az öreg valami olyat tudott, hogy önként és dalolva jártak hozzá a lányok különórákra. A ház lakói azt is tudni vélték, hogy a felesége pont a nagy természete miatt vált el tőle. No nem azért mert az öreg megcsalta, hanem mert nem bírta szusszal a házastársi kötelesség teljesítését, amit a férje naponta többször is szeretett volna behajtani.
Így tengette nyugdíjas napjait Schwartz bácsi a belvárosban a hetvenes évek elején. Kell nekünk Lila akác köz? Nem.