Lé

Ahogy hazaértem és levettem a fedőt a lábasról elmosolyodva nyugtáztam, hogy a leves alja maradt ebédre - a sűrűje. Alágyújtottam és mélytányért kerestem. Nem találtam süveg formájú, igazi mély tányért, amilyenből igazán szeretem enni a levest és főzeléket, hisz nem kell foglalkozni a tányér szélén kiszaladó étellel, megmarad minden figyelmünk az ízek élvezetére és habzsolására. Jobb híján egy mélyített lapos tányért vettem le a polcról. Reméltem, hogy belefér egyszerre. Pont annyi adag volt, hogy ha ném fér bele mind, úgy egy kicsi marad, az meg nem az igazi. Ezt a levest feltálalom magamnak, nem csak úgy megeszem. Szeretem az egyszerűbb leveseket csészéből felhörpinteni, de most minél nagyobb felületen akartam gyönyörködni a felszínén csillogó zsíros karikákban.
Kimertem a forró, gőzölgő levest és csípős után néztem. Találtam fűszerpaprikát, hirtelen jött ötletként egy cseppet tettem bele, csak a szín miatt. Már pont feladtam volna, amikor ráakadtam a polc szélén apróra száradt kakastökére. Egy felet beledaraboltam és kicsit összesodorva magokat is szórtam bele. Végül az alaplében megfőtt csont belsejéből kanyarintottam 5-6 kunkorodó velődarabot és ejtettem a levesbe.
Épp hogy belefért a tányérba a finom lé, így óvatos egyensúlyozással mentem a szobbába és ültem asztalhoz. Minden nyelet leves különleges élmény volt. A karalábé kockák édesek voltak, az egyben megfőtt fokhagyma vajpuhán kenődött széd szájpadlásomon - a leves útójának ajándékai ezek a falatok. A lé glicerinesen sűrű, látni és érezni, hogy belefőtt a sok összetevő esszenciája.