Bombázások
I.rész:
Bombázások-légiharcok a történelmi Győr és Moson vármegyék területén 1944-1945
Az utóbbi évtizedekben több színvonalas könyv, tanulmány, cikk jelent meg a magyarországi légi harcokkal kapcsolatosan, részletesen kidolgozva bemutatták a hazánkat ért légitámadások történetét, technikai, katonai, politikai hátterét, a magyar légvédelem gigászi küzdelmét ennek megakadályozására. Nem utolsó sorban, bőven foglalkoztak a szerzők a lakosság szenvedéseivel a gazdasági objektumok, lakónegyedek lerombolásával és ennek szomorú következményeivel.
E sorok írója nem vállalkozhat többre, mint ezeket a szomorú eseményeket némileg kiegészítse saját kutatásainak ismeretében és olyan szempontokat aspektusokat is vizsgáljon, amelyek a szűkebb pátriánkban, Győr és Mosonmagyaróvár környékén történtek a háború utolsó két esztendejében. Koncentrálva a kisebb településekre és a megyei közigazgatás, katonai szervek helyi intézkedéseire, és ezzel is emléket állítson az elpusztult, megsebesült, lakásaiból kibombázott és vagyonukat elveszítő száz és száz megyei lakosnak és a védekezésben, a kárelhárításban részt vevő, sokszor ember feletti teljesítményre képes névtelen katonáknak, tűzoltóknak, légoltalmi egységeknek, közigazgatási tisztviselőknek és civil segítőinek. Szólnunk kell azokról a magyar és német vadászpilótákról is akik a nyomasztó túlerő ellenére vállalták a harcot és vakmerő módon igyekeztek megakadályozni minden bombatámadást, amit az angol-amerikai és később orosz légierők oly gyakran vezettek hazánk és megyénk légterében.
Magyarország bár 1941 áprilisa óta hadban állt, 1944-ig szerencsésen „megúszta” a légitámadások borzalmait, bár az igazsághoz tartozik, hogy kisebb bombázások, légi harcok történtek korábban is, pl.: 1941-ben a délvidéki bevonulás idején jugoszláv gépek kisebb károkat okozó támadásokat hajtottak végre, júniusban pedig a szovjet légierő gépei támadtak magyarországi vasúti célpontokat, továbbra sem tisztázott a Kassa elleni légitámadás kérdése. A Szovjetunió elleni hadba lépésünk után (1941.június 23.), amíg a front nem húzódott messze keletre, néhány kisebb orosz bombatámadást, főként a visszacsatolt Kárpátalján feljegyeztek a krónikák. Tüntető jelleggel 1942-ben a szovjet légierő két váratlan bombatámadást intézett Budapest ellen, ami ugyan nem okozott nagy károkat, de tanulságul szolgált a későbbi légoltalom hatékonyabb működéséhez.
Az angolszász hatalmak bombázásai 1942-43 folyamán pusztító méreteket kezdtek ölteni a Német Birodalom területén, s a szövetségesek több alkalommal is kinyilvánították, hogy a támadásokat közép-kelet európai célpontokra is ki fogják terjeszteni, ami stratégiai nagy céljaik, - a közlekedési vonalak, vasutak, olajipari és hadiipari komplexumok, repülőterek és a lakosság bombázása, annak demorilizálása, – köré csoportosult. Az utánpótlási vonalak, gazdasági és katonai célpontok bénítása nem kis részben a keleti front tehermentese érdekében is szükséges lehetett.
Ennek a technikai háttere azonban csak 1943 szeptembere után valósulhatott meg, amikor a főként amerikai nehézbombázó kötelékek felszállóhelyei az elfoglalt dél-itáliai repülőterekre kerültek át, és így biztonsággal elérhetővé váltak a magyar, szlovák, osztrák, román és sziléziai célpontok. Az amerikai légierő nagy tömegben vetette be már ekkor a nagy hatótávolságú kísérő vadászgépeit (Mustang P-51, Lightling P-38) is, amelyek hiánya Németország felett korábban súlyos saját veszteségeket eredményezett.
Magyarországon a józanul gondolkodó vezetők tudták a bombázások itt is hamarosan elkezdődnek. A Kállay kormány nyugati béketapogatózásai és titkos tárgyalásai, majd az előzetes béke megállapodás miatt a szövetségesek egyenlőre eltekintettek a támadásoktól, a magyar légvédelemnek szigorúan meg volt tiltva a hazánk fölött átrepülő bombázó kötelékek megtámadása, provokálása is, igaz, hogy mindezek ellenére, az angolszász erők 1943 őszére gyakorlatilag teljesen végeztek Magyarország részletes légi felderítésével és elkészítették a megfelelő bombázási stratégiákat és csak a szervezési, technikai okok miatt nem indultak meg a támadások.
A történelemkönyvekben oly gyakran emlegetett és tényként kezelt információ tehát nem állja meg teljesen a helyét, miszerint a légitámadások Magyarország német megszállása, tehát 1944. március 19. után kezdődtek meg, amikor is a szövetségesek már ténylegesen is hadműveleti területként kezelték hazánkat.
Ha röviden megvizsgáljuk az erőviszonyokat, még a laikus szemlélő számára is világos az előre borítékolható végeredmény:
Az amerikai 15. légi hadsereg Dél-Olaszországi repülőterekről operálva, (Foggia, Brindisi…stb) nagyjából 1500 négymotoros bombázót, (B-24 Liberátor, B-17 Flying Fortress) és mintegy 600 élvonalbeli vadászgépet tudott harcba küldeni, ezt kiegészítve kapcsolódott az eseményekbe a brit 205. Bombázó Csoport 300-400 éjszakai bombázója, aknarakó repülőgépe (Wellington, Halifax, Bristol, Mosquito) és több mint 200 vadászgépe. Ők Angliából felszállva kizárólag éjszakai támadásokat hajtottak végre, megyénk határainál főleg folyami aknákat telepítettek a Dunába.
Velük szemben a térségünkben német, magyar és kisebb részben az akkor még német oldalon harcoló szlovák és horvát légierő mindösszesen kb. 280! vadászrepülőgépet tudott szembeállítani, melyek közül a magyar 101. Honi vadászezred, a legendás „Pumák” csak 50-60 bevethető géppel rendelkeztek. A gépek többségében a legendás, de már nem első vonalbeli Messerschmitt Me-109G és kisebb részben a modernnek számító Focke-Wulf 190D típusúak voltak, ez utóbbiak jórészt a német pilóták kezelésében. A vadászvédelem magasabb egysége a német 8. vadászrepülő hadosztály volt Bécs-Cobenz központtal.
A megyei légiharcok szempontjából a Birodalom területén lévő repülőterek mellett, Székesfehérvár, Csapod, Győr-Hecsepuszta, Pápa, Veszprém, Börgönd, Szombathely repülőterei játszottak fontos szerepet.
A védelmet kiegészítette a földi légelhárítás is, amely légvédelmi gépágyús és Bofors löveges egységekből állt. Ezeket zömében Budapest térségébe telepítették és csak elenyésző hányaduk települt vidékre így Győr megyébe is. Megyénkben kiemelten védték Győr, Hegyeshalom és Mosonmagyaróvár légterét, részben a lakosság, részben pedig a stratégiai fontosságú hadiüzemek és a rendkívül fontos vasútvonalak biztosítása érdekében.
A német és magyar együttműködés mind a vadászvédelem, mind a földi légvédelem esetében viszonylagosan jól működött, s már több probléma is felmerült, összességében elmondható, hogy a németek sokat segítettek a magyar légvédelmi egységeknek. Ők szervezték meg Magyarország európai színvonalon működő rádió és lokátor figyelőrendszerét. Győr környékének közvetlen védelmének biztosítására rendelkezésre állt Veszprémben „Paprika”, Pápán a „Schwalbe” és Lovászpatonán „Rabenstein” fedőnevű figyelőközpont. A radarok segítségével a légitámadásokat 20-30 perccel annak megkezdődése előtt tudták jelezni a lakosságnak, amely több száz győri, és megyei lakos életét mentette meg...folyt köv.
Bombázások-légiharcok a történelmi Győr és Moson vármegyék területén 1944-1945
Az utóbbi évtizedekben több színvonalas könyv, tanulmány, cikk jelent meg a magyarországi légi harcokkal kapcsolatosan, részletesen kidolgozva bemutatták a hazánkat ért légitámadások történetét, technikai, katonai, politikai hátterét, a magyar légvédelem gigászi küzdelmét ennek megakadályozására. Nem utolsó sorban, bőven foglalkoztak a szerzők a lakosság szenvedéseivel a gazdasági objektumok, lakónegyedek lerombolásával és ennek szomorú következményeivel.
E sorok írója nem vállalkozhat többre, mint ezeket a szomorú eseményeket némileg kiegészítse saját kutatásainak ismeretében és olyan szempontokat aspektusokat is vizsgáljon, amelyek a szűkebb pátriánkban, Győr és Mosonmagyaróvár környékén történtek a háború utolsó két esztendejében. Koncentrálva a kisebb településekre és a megyei közigazgatás, katonai szervek helyi intézkedéseire, és ezzel is emléket állítson az elpusztult, megsebesült, lakásaiból kibombázott és vagyonukat elveszítő száz és száz megyei lakosnak és a védekezésben, a kárelhárításban részt vevő, sokszor ember feletti teljesítményre képes névtelen katonáknak, tűzoltóknak, légoltalmi egységeknek, közigazgatási tisztviselőknek és civil segítőinek. Szólnunk kell azokról a magyar és német vadászpilótákról is akik a nyomasztó túlerő ellenére vállalták a harcot és vakmerő módon igyekeztek megakadályozni minden bombatámadást, amit az angol-amerikai és később orosz légierők oly gyakran vezettek hazánk és megyénk légterében.
Magyarország bár 1941 áprilisa óta hadban állt, 1944-ig szerencsésen „megúszta” a légitámadások borzalmait, bár az igazsághoz tartozik, hogy kisebb bombázások, légi harcok történtek korábban is, pl.: 1941-ben a délvidéki bevonulás idején jugoszláv gépek kisebb károkat okozó támadásokat hajtottak végre, júniusban pedig a szovjet légierő gépei támadtak magyarországi vasúti célpontokat, továbbra sem tisztázott a Kassa elleni légitámadás kérdése. A Szovjetunió elleni hadba lépésünk után (1941.június 23.), amíg a front nem húzódott messze keletre, néhány kisebb orosz bombatámadást, főként a visszacsatolt Kárpátalján feljegyeztek a krónikák. Tüntető jelleggel 1942-ben a szovjet légierő két váratlan bombatámadást intézett Budapest ellen, ami ugyan nem okozott nagy károkat, de tanulságul szolgált a későbbi légoltalom hatékonyabb működéséhez.
Az angolszász hatalmak bombázásai 1942-43 folyamán pusztító méreteket kezdtek ölteni a Német Birodalom területén, s a szövetségesek több alkalommal is kinyilvánították, hogy a támadásokat közép-kelet európai célpontokra is ki fogják terjeszteni, ami stratégiai nagy céljaik, - a közlekedési vonalak, vasutak, olajipari és hadiipari komplexumok, repülőterek és a lakosság bombázása, annak demorilizálása, – köré csoportosult. Az utánpótlási vonalak, gazdasági és katonai célpontok bénítása nem kis részben a keleti front tehermentese érdekében is szükséges lehetett.
Ennek a technikai háttere azonban csak 1943 szeptembere után valósulhatott meg, amikor a főként amerikai nehézbombázó kötelékek felszállóhelyei az elfoglalt dél-itáliai repülőterekre kerültek át, és így biztonsággal elérhetővé váltak a magyar, szlovák, osztrák, román és sziléziai célpontok. Az amerikai légierő nagy tömegben vetette be már ekkor a nagy hatótávolságú kísérő vadászgépeit (Mustang P-51, Lightling P-38) is, amelyek hiánya Németország felett korábban súlyos saját veszteségeket eredményezett.
Magyarországon a józanul gondolkodó vezetők tudták a bombázások itt is hamarosan elkezdődnek. A Kállay kormány nyugati béketapogatózásai és titkos tárgyalásai, majd az előzetes béke megállapodás miatt a szövetségesek egyenlőre eltekintettek a támadásoktól, a magyar légvédelemnek szigorúan meg volt tiltva a hazánk fölött átrepülő bombázó kötelékek megtámadása, provokálása is, igaz, hogy mindezek ellenére, az angolszász erők 1943 őszére gyakorlatilag teljesen végeztek Magyarország részletes légi felderítésével és elkészítették a megfelelő bombázási stratégiákat és csak a szervezési, technikai okok miatt nem indultak meg a támadások.
A történelemkönyvekben oly gyakran emlegetett és tényként kezelt információ tehát nem állja meg teljesen a helyét, miszerint a légitámadások Magyarország német megszállása, tehát 1944. március 19. után kezdődtek meg, amikor is a szövetségesek már ténylegesen is hadműveleti területként kezelték hazánkat.
Ha röviden megvizsgáljuk az erőviszonyokat, még a laikus szemlélő számára is világos az előre borítékolható végeredmény:
Az amerikai 15. légi hadsereg Dél-Olaszországi repülőterekről operálva, (Foggia, Brindisi…stb) nagyjából 1500 négymotoros bombázót, (B-24 Liberátor, B-17 Flying Fortress) és mintegy 600 élvonalbeli vadászgépet tudott harcba küldeni, ezt kiegészítve kapcsolódott az eseményekbe a brit 205. Bombázó Csoport 300-400 éjszakai bombázója, aknarakó repülőgépe (Wellington, Halifax, Bristol, Mosquito) és több mint 200 vadászgépe. Ők Angliából felszállva kizárólag éjszakai támadásokat hajtottak végre, megyénk határainál főleg folyami aknákat telepítettek a Dunába.
Velük szemben a térségünkben német, magyar és kisebb részben az akkor még német oldalon harcoló szlovák és horvát légierő mindösszesen kb. 280! vadászrepülőgépet tudott szembeállítani, melyek közül a magyar 101. Honi vadászezred, a legendás „Pumák” csak 50-60 bevethető géppel rendelkeztek. A gépek többségében a legendás, de már nem első vonalbeli Messerschmitt Me-109G és kisebb részben a modernnek számító Focke-Wulf 190D típusúak voltak, ez utóbbiak jórészt a német pilóták kezelésében. A vadászvédelem magasabb egysége a német 8. vadászrepülő hadosztály volt Bécs-Cobenz központtal.
A megyei légiharcok szempontjából a Birodalom területén lévő repülőterek mellett, Székesfehérvár, Csapod, Győr-Hecsepuszta, Pápa, Veszprém, Börgönd, Szombathely repülőterei játszottak fontos szerepet.
A védelmet kiegészítette a földi légelhárítás is, amely légvédelmi gépágyús és Bofors löveges egységekből állt. Ezeket zömében Budapest térségébe telepítették és csak elenyésző hányaduk települt vidékre így Győr megyébe is. Megyénkben kiemelten védték Győr, Hegyeshalom és Mosonmagyaróvár légterét, részben a lakosság, részben pedig a stratégiai fontosságú hadiüzemek és a rendkívül fontos vasútvonalak biztosítása érdekében.
A német és magyar együttműködés mind a vadászvédelem, mind a földi légvédelem esetében viszonylagosan jól működött, s már több probléma is felmerült, összességében elmondható, hogy a németek sokat segítettek a magyar légvédelmi egységeknek. Ők szervezték meg Magyarország európai színvonalon működő rádió és lokátor figyelőrendszerét. Győr környékének közvetlen védelmének biztosítására rendelkezésre állt Veszprémben „Paprika”, Pápán a „Schwalbe” és Lovászpatonán „Rabenstein” fedőnevű figyelőközpont. A radarok segítségével a légitámadásokat 20-30 perccel annak megkezdődése előtt tudták jelezni a lakosságnak, amely több száz győri, és megyei lakos életét mentette meg...folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése